Színház az életem?

"...Hol azelőtt az angyal állt a karddal, -
talán most senki nincs."

Először sírsz.
Azután átkozódsz.
Aztán imádkozol.
Aztán megfeszíted
Körömszakadtig maradék-erődet,
Akarsz, egetostromló akarattal -
S a lehetetlenség konok falán
Zúzod véresre koponyád.
Azután elalélsz.
S ha újra eszmélsz, mindent újra kezdesz.
Utoljára is tompa kábulattal,
Szótalanul, gondolattalanul
Mondod magadnak: mindegy, mindhiába:
A bűn, a betegség, a nyomorúság,
A mindennapi szörnyű; szürkeség
Tömlöcéből nincsen, nincsen menekvés!

S akkor - magától - megnyílik az ég,
Mely nem tárult ki átokra, imára,
erőre;, akarat, kétségbeesés,

Akkor megnyílik magától az ég,
S egy pici csillag sétál szembe véled,
S olyan közel jön, szépen mosolyogva,
Hogy azt hiszed: a tenyeredbe hull.

Akkor - magától - megszűnik a vihar,
Akkor - magától - minden elcsitul,
Akkor - magától - éled a remény.
Álomfáidnak minden aranyágán
Csak úgy magától - friss gyümölcs terem.

http://www.youtube.com/watch?v=VZZh47e_3ig

Azok a felhők mindig olyan közel jönnek. Mire észrevenném, hogy szépek, elborulnak. Megfordulnak és kacagnak. Állok alattuk némán, valami torz képpel a világról. Csak nyúlnék valami után, ami  a felhőkkel elveszett. Ismét a fekete falak. Nincs fény, csak néha árnyék. Arrébb sem kell lökni, suhog tovább magától. Bennem lakozik valahol, méltatlanul. Egy általam formált alakként, fele sem igaz. Jelentéktelen vagyok. Az a pici pont amit már meg sem látsz.

Ha valakivel találkozol, gondolj arra, hogy a találkozás mögött ezer és ezeregy ok rejlik. Minden emberi kapcsolat szent egymásra találás. A másik emberben önmagad másik felét ismered fel, minden vonásában saját vonásaidat látod meg. Amit róla gondolsz, magadról gondolod. Amit veleteszel, magaddal teszed. Amit róla képzelsz, azt magadról képzeled.Mindaz, amit neki kívánsz, egy napon veled fog megtörténni. (Tatiosz)

Nem hiszem...teljesen...

Én tiltott csillagon születtem,
a partra űzve ballagok,
az égi semmi habja elkap,
játszik velem és visszadob.

Nem is tudom, miért vezeklek?
Itt minden szisszenő talány,
ne fusson el, ki lenn a parton,
e süppedt parton rámtalál.

S ne félj te sem, ne fuss előlem,
inkább csittítsd a szenvedést,
csukott szemmel szoríts magadhoz,
szorits merészen, mint a kést.

Légy vakmerő, itélj tiédnek,
mint holtak lenn az éjszakát,
vállad segítse gyenge vállam,
magam már nem birom tovább!

Én nem kivántam megszületni,
a semmi szült és szoptatott,
szeress sötéten és kegyetlen,
mint halottját az itthagyott.
 

Egymás mellett ma elmegyünk: hajók,
A Te hajódon leng a büszke zászló
S felvonom én is a rongyos lobogót.

Győztes, Te futsz elől a büszke tornán
Dagasztja vásznad hazajáró szél -
Nekem száz rongyba tépve a vitorlám.

Te élsz. Én már sok halállal meghaltam.
Te zászlód mellé tűztél egy virágot -
Nekem nincs. De hát - én így is akartam.

Így kellett. Fáj mégis, hogy a hajók, lelkek,
Akikhez kötött tiszta vonzalom -
A kikötőkbe lassan szertemennek.

A bóra jő, a fogam megvacog -
Pár futó év s a messze, nyílt vizen,
A tengeren egyedül maradok.

Te tudod, merre mégy, Te nem állsz veszteg,
Az én iránytűm jaj, átkozott szerszám,
Bús ívbe leng, bomlottan körbereszket.

Hadd nézzelek ma: tán utolszor látlak -
Szerető, forró, könnyes irígységgel -
Egy percig még - azután elbocsátlak.

S egy pillantást még, könnytelent, keményet
Hadd vessek rád, mert én, bár átkozom -
Tartom a sorsommal a közösséget!

Hogy is volt, hogy mi tudtunk együtt menni
Egykor, soká, kar-karban önfeledten?
Előtted minden - előttem a semmi. -

Egymás mellett ma elmegyünk - hajók
S hogy büszke zászlód fennen leng ma, nézd:
Felvontam én is a rongyos lobogót.

Mondod: a bánatod magános,
Az örömöd ó, még magánosabb,
Sötétség vagy, ha éjszakába jársz,
De árnyék vagy, ha reád tűz a nap.
És minden árnyék külön libegés
És minden árnyék néma, külön élet,
A bánat őket összesöpri-mossa,
A fény mutatja meg a különbséget.

Mondod: a bánatod magános,
De volt-e már mély, zengő örömöd?
Ölelni vágytad a széles világot
S a vágy, öröm szívedbe fúlt, törött.
Vágytál röpülni, önmagadon túlra,
Nem messze, csak egy rokonszellemig, -
Az örvendezőt hűvös mosolyok
Önnön szívébe visszakergetik.

Mint kehely szélén zengő aranycsöppek:
Az örömital benned muzsikál,
Túláradna, de nincs merre-hova,
Leperegne, de csak habozva áll.
Raksz vértet, páncélt a szíved fölé,
De ver a szíved vért, páncél alatt -
Ujjongva szólnál: most boldog vagyok!
- És összeszorítod a fogadat!

Hogyan fejezzem ezt ki....Másban kereslek. Keresem a mozdulatot, az arcot, a hangot, a rezdülést, a mindent. Közben görcsben van mindenem. Nem is görcs ez, valamiféle szorítás. Nem akarom és ott van, nem vagy ott és akarnám. Szinte beteges. Meddig lehet, meddig teszem. Látom magam előtt azt az arcot és nem akarom úgy látni. Megérinteném, de mikor tenném? Szavak. Miért ilyen egyszerű ez a nyelv ahhoz képest amit érzek. Pont elég lehetne.

Azt hittem ilyen csak a filmekben van. Elfogyott a cigim, kb 2 órával ezelőtt. Nem tudok kimenni érte a kocsiba, mert akkor vitáznom kellene egy óriásit valakivel, aki olyan 4 órája spanolja magát kint a kapu előtt. Jó módszer a leszokás felé, csak az a baj még nem szántam rá magam. Legalább megnézem milyen ha reggel nem gyujtok rá. Lehet el is megyek nikotinos rágóért a gyógyszertárba. Még úgysem kóstoltam. Viszont pár éve szedegettem egy nem is tudom mi a neve nevű készítményt. Az teljesen hatásos volt. Még egy 15 órás utat is kibírtam egy kocsiban, pedig mindenki dohányzott. Tudom akarat kérdése lenne, de én szeretek cigizni. Jó fogni, kifújni a füstöt. Aztán kevésbé jó eltüntetni magamról. Ami teljesen ugye nem is sikerülhet. Nem szeretem én sem ha büdös és költeni sem szeretek rá.

"Várlak, hogy elmondhassam: légy nyugodt, vagyok és leszek Neked. Meleget kell egymásra fújnunk. Szeretetkötelekkel kell összekötnünk magunkat. Hideg a világ. Kihunynak a tüzek. Kell a tűz. Kell a fény. Kellünk egymáshoz. Hajtson egymáshoz a vihar. Kergessen egymáshoz a csend. Ne engedjük kihűlni magunk. Mert egyedül, egyedül olyan iszonyatos."

Azt hiszem, hogy szeretlek;
lehúnyt szemmel sírok azon, hogy élsz.
De láthatod, az istenek,
a por, meg az idő
mégis oly súlyos buckákat emel
közéd-közém,
hogy olykor elfog a
szeretet tériszonya és
kicsinyes aggodalma.

Ilyenkor ágyba bújva félek,
mint a természet éjfél idején,
hangtalanúl és jelzés nélkűl.

Azután
újra hiszem, hogy összetartozunk,
hogy kezemet kezedbe tettem.

Bátran viseld magányodat,
én számon tartlak téged,
ne hagyd a sorsod csillagokra,
benned érjen a végzet.

Vállad két éber sarka közt
ha sisteregve átcsap,
tudom, több vagy mindannyiunknál,
benned vakít a bánat.

Légy hát, akár az állatok,
oly nyersen szép és tiszta,
bátran figyelj, mint ők figyelnek
kegyetlen titkaikra.

S egy éjjel, magad sem tudod,
mint égig érő ének,
feljönnek benned napjaid,
a halhatatlan évek:

az este nem lel senki rád,
az este sírva, késve
hiába járják pitvarod:
csak én látlak. Vagy én se.

Körhinta...

A körhinta valóban érdekes...

Nem is sejted mennyire szédít és mennyire jól érzem magam benne sokszor.

Kell nekem.

Nem tudom hogyan, de kell nekem.

Főleg ha úgy szédít, épp annyira ahogy szeretem.

Elfelejtek szinte bármit.

Átjár, borzongat, egyben félelmetes és egyben gyermeteg.

Csak ne lenne az a csak.

Amit  "ha elfelejtenénk" talán meg sem állna ez a szédítő körhinta...